Generalizáció és szoktatás

 2009.08.24. 15:48

Most megint ilyen várakozós időszak van. Látom, hogy a terápiás helyzetben rengeteg szót leutánoz Lili, beszédes, használja a szavakat mand-re (kérésre), élvezi a hangjait, echolál. Terápián kívül sokkal kevsébé hangos, de elő lehet hozni azért az utánozgatást, a mandelést. De, ha más kérdez tőle, esetleg nem ugyanolyan hangsúllyal, mint megszokta, vagy nincs provokálva, még mindig ugyanolyan halk. Vagyis nem olyan halk, mert néha egész hangosn kiabál, de mégis csendes, vagyis szavakat ritkán artikulál, persze a szokásosokon kívül: hinta, lök, csúszda, ugrál, hamm, háli, kavics, szia (utánozva), joghurt, néha mama segítséget kérve, néha cipő.  Gondolkoztam is ezen, és rá is akarok menni a generalizációra emiatt. Hisz tök jó, hogy így beindult, de sajnos nem sokat érünk, ha a beszéde megreked, az ismert környezet, ismert emberek, ismert hansúly szintjén. Úgy tervezem, hogy rendszeresen kérem majd a nagyszülőket, hogy kezdetben a szobájában, majd a lakás más pontjain is, hozzák helyzetbe. Később az volna a jó, ha el is vinnék egy-két órára hétvégéken, hogy más helyszínekre is átvigye tudását. Ha három helyszínen 10 emberrel is stabil a tudása, akkor remélhetőleg kiterjed szélesebb körben. De persze csak remélni lehet, bizonyosság ebben sincs.

Mint ahogy azzal kapcsolatban sincs, hogy a megtanított készségek mellett, hogyan lehetne átállítani az agyát arra, hogy egy szép szőke hosszú haj, az ne egy láncszerű vonzó tárgy legyen számára, amit húzogatni lehet, és az emberek közeledésére más helyeken is tudjon, legyen kedve reagálni. Itthon szeret minket, mert hintába tesszük, ugráltatjuk a labdán. De máshol szerintem nem érti egyértelműen, hogy mire jók neki az emberek. Igaz, biztonyos helyzetekben gyönyörűen néz, és elkezd ugrálni, egyértelműen azt akarja, hogy ugráltassuk. Persze a cél az lenne, hogy ne csak azért szeresse az embereket, mert jó dolgokat csinálnak vele, hanem, mert érdekesek, úgy önmagukban. De lehet, hogy ez irreális elvárás egy autizmussal élő gyerek esetében.

A blogírásban azért is volt nagyobb kihagyás, mert nyaraltunk még 2 napot. Bár Lili imádja a vizet, de csak karban volt hajlandó lenni eddig. Most elhatároztam, hogy beleteszem egy ilyen gumi bébiülésbe, mert úgy tippeltem, ha túlesik az első sokkon, hogy ő lebeg a vízen, és egy furcsa tapintású eszközben van, akkor szeretni fogja az érzést. Az első percben eszméletlenül sírt,  a másodikban is, legszívesebben feladtam volna. Aztán ritmikusan mozgattam az ülést, és énekeltem neki az "ugráljunk, mint a verebek" kezdetű mondókát. Szép fokozatosan megnyugodott, a végére élvezte az egészet. A menekülő sírás és az élvezkedés között 10 perc telt el, amit gyakorlott szülők tudnak, hogy pszichológiailag nagyon sok. Szívesen feladtam volna az elején, mert fájt hallani, hogy szenved, és csak azért nem tud jobban menekülni, mert nincs fizikai ereje hozzá. Győzött bennem az, hogy meg kell próbálni, nem szabad feladni, mert ha megszokja, akkor talán szeretni fogja, és ez is hozzásegíti ahhoz, hogy az élet nagyobb szeletét élvezni tudja. Számomra ezt (is) jelenti a viselkedésterápia: fokozatosan szoktatni félelmetes dolgokhoz, nagy kitartással, ésszel, sok biztatással, legyen az gumiülés, étel, alvás vagy bármi, amiben problémával küzd egy tulajdonképpen bármilyen gyerek.

Címkék: kommunikáció autizmus szavak kérés szociális probléma mand szemkontaktus generalizáció

A bejegyzés trackback címe:

https://abaterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr451335081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.