Az az igazság, hogy rettenetesen fárasztó az asztali munka Lilivel. Sokkal élvezetesebb, most, hogy nagyjából megvannak a feladatok, mint amikor én raktam össze őket, és ő szemmel láthatólag halálra unta (amit dobálással fejezett ki). De nap, mint nap leülni vele és 1 órákat asztalnál feladatozni nem semmi. A fáradtsághoz persze az is hozzájárul, hogy amikor nem asztali feladatot csinálunk, akkor is azon törjük a fejünket, hogyan lehetne beépíteni a hétköznapokba az utánzást, a hangok kérését, a kommunikáció funkcionálissá tételét, a testrész mutogatást. Így például a hintát, akkor lökjük újra, ha megcsinál valamit. P. nyakában ülve, akkor szaladnak, ha jól teljesíti a kért feladatot, és délutáni uzsonnakor pedig akkor kap újabb falatot, ha a szemembe nézett, vagy markáns hangot adott ki.

Lehet, hogy kegyetlennek hangzik, de erre két dolgot tudok mondani. Ivar Lovaas, az ABA kidolgozója szerint a nap 24 órájában tanulási környezetet kell teremteni a gyerek számára, mert az egészségesen fejlődő gyereknek is a nap minden pillanata tanulás. A másik pedig, hogy Lili a feladatok által tulajdonképpen több foglalkozást kap, több dobálást, több csikit, több nyakbanülést, így neki vidámabb lett az élete, és a feladatoktól egyelőre nem szenved. Mellesleg, ha nincs kedve egy feladathoz, akkor remekül tud bambán a semmibe nézni, mintha szó szerint ott sem lenne. Ez persze feladathelyzetben meglehetősen bosszantó, és jó lenne kitalálni valamit ennek a leküzdésére.

Persze, egy csomószor egyedül, vagy valakivel csak úgy játszik. Tulajdonképpen, ami le van tiltva az az öningerlés és a semmibe meredés. És az öningerlés is rövid időkre engedélyezve van, persze tisztán tanulási célzattal, lásd lánc, zuhanycső.

A hétvége legmenőbb eseménye az volt, hogy a fel jelet mutogatva felkéredszkedett az ölembe, majd kiderült, hogy nem bújni akar, hanem be van kakilva. Ennek örültünk, mert szép, funkcionális kommunikáció volt.

Szépen utánoz néha hangokat, Kriszta nagyon megdícsérte ezért pont ma. A szemkontaktusa is nagyon javul. Ugyanakkor az is érdekes, hogy más helyszínen még mennyivel gyengébb a szemkontaktusa, mint itthon, és mennyivel kevésbé veszi észre az embereket, illetve jóval kevesebb a hangja is. Ebben még nem jelent meg annyira a generalizáció, úgy látszik.