A karácsony nagyon megható volt Lili szempontjából is. Szárnyalt ebben a három napban. 24-én ott maradt, amikor ajándékosztás volt, nem szaladt el a társaság elől, hanem szépen sorjában fogadta az ajándékait, mint egy "rendes"  gyerek és el is játszott velük, amíg meg nem kapta a következőt. Sokáig fenn volt, és nem teljesen magába húzódóan csak, néha odajött, felkéredszkedett, gyönyörűen nézett, vidám volt. Kis halászlevet is evett, és sok alig összenyomott töltött káposztát. Úgy éreztem, hogy érti valamelyest, ami történik.

25-én délelőtt meglátogattuk egy barátnőmet. Ott elvittem wc-re, egyszer kiment és utána mentem, és a wc-ben állt, gyorsan ráültettem, és pisilt. Nagyon jó ez, mert kicsit megrekedtünk a wc tréninggel, fiziológiailag megvolt neki már, heti 1-2 max 3 baleset, de a jelzés szinte teljesen hiányzott. Aztán betettük a napirendbe, és azóta egyre többször jelzi, meg mintha egyre jobban értené, hogy a kép mire is van, illetve, hogy azutn mi következik. Most az van, hogyha átadja spontán a képet, az minősül PECS-nek, az saját motiváció úgymond, amit megjutalmazunk, hogy ettől váljon valóban motiválóvá. A napirend szerint meg visszük bizonyos időközönként, amikor mi akarjuk (jelenleg 2 és negyed óránként).

Még az volt bájos a 25-e délelőttjén, hogy rendszeresen jött, és ette a cherios-t és egyéb hasonló termékeket, egyrészt aranyos volt, ahogy zabált konstans, mint a többi jelenlévő gyerek, másrészt meg ügyesen jelezte, hogy újra kér, barátnőm kezének mozgatásával. Tudom, több autizmussal élő gyerek így indul elve, hogy "csak" így kommunikál szavak helyett, kézhúzással. Hát, én meg ennek örülök, hogy legalább így kommunikált most, hogy nagyon akarta a dolgot. Ebből is látszik, hogy mennyi szintje van az autizmusnak, és persze mégoly kétségbeejtő is lehet, ha szavak helyett így kommunikál a gyermek, de van, akit a semmihez képeszt ez is boldoggá tesz.

A következő két vendégésgben is helyes, megható dolgai voltak: wc-re menés önállóan, idegen kaják evése, főként hozzám való közeledés, odafigyelt, ha rászóltam, szólítottam. Meg az, hogy úgy általában kevesebb gond volt vele. Ugyan, ha bizonyos mennyiségnél többen voltunk, akkor eljárkált, de valahogy kevesebb veszélyes helyzetbe keveredett.

Sajnos a trend nem folytatódott a másnapi vendégségben, ott már elveszettebb, veszélyesebb, és nehezen megközelíthető volt. Az sajnos eszembe juttatta már azt is, hogy ennek mennyire nem így kéne lennie, a téli szünet, ami csupa öröm volt gyerekként, és felnőttként is az lehetne velük.. De most nem csak az (persze örülni kell, hogy jobb volt sok része, mint vártam). Na, majd egy másik életben.