Ez egy nagyon jó rendezvény volt több okból. Nagyon szép útvonalon sétáltunk, pont annyit, amennyi egy gyereknek is kényelmes, nagyon szép volt az idő, jó volt a szervezés is. Jó volt azért is, mert rengeteg volt az ismerős: család, barátok, ABA központosok és terapeuták, Koraisok,  és természetesen a Cseperedősök, akiket jó régóta ismerek és kedvelek.

Jó volt, hogy ez egy igazi nyugati típusú rendezvény volt: békés, felvilágosultságot ösztönző és kommunikáló, politikamentes, értelmes, pozitív hangulatú és üzenetű. Az is jó volt, hogy szemmel láthatólag mindenki jól érezte magát: autizmussal és anélkül élők is.

És még egy nagyon fontos aspektusa miatt volt jó az egész: ez  az ún. büszkeség dimenzió. Hogy kimegyünk az utcára, és megmutatjuk, hogy ezek a családok is éppen olyanok, mint a többiek, és, hogy nem a szobában akarjuk tartani a gyerekünket, hanem láthatóvá kell őket tenni, és el kell valahogyan fogadni a társadalomnak, hogy van, aki máshogyan viselkedik, de ettől nem félelmetes, hiszen éppúgy tud örülni, létezni, és, ha a családba integrálható ez a gyermek, akkor a társadalomba is az kell, hogy legyen. És a lufik elengedése az égbe, na, az nagyon megható volt: szimbolizálta az elmúlást, az elszakadást, meg azt, hogy mi milyen kicsik is vagyunk a nagy egészhez képest, és onnan, fentről nézve tök mindegy, hogy a gyereked autizmussal él-e vagy sem.