Most sem itt lenne a helyem, hanem a könyv fölé görnyedve, de ide kívánkoztam. Szóval azt gondolná az ember, hogy beszélni nem lehet tanítani. Dehogynem! Kezdődött minden a hangutánzásokkal, aztán folytatódott a helyhez kötött hangutánzásokkal, lásd híja-hintában, vivi-vizes játéknál, ája-lámpás játékkal, aa-labdán ülve, vagy azt dobálva. Most továbbfejlesztettük és a családtagokról készült képhez is kérünk hangot. Apu képéhez az a hangot, mama képéhez mama vagy wawa szót. A-t rögtön mondta, most a jólismert mama-wawa helyett hosszú m hangot kezdett el mondani a képhez. A tananyag vasárnap kezdődött, gondoltam ideje nehezíteni, és ma este kértem, hogy ránknézve mondja. Rögtön mondta apura nézve, hogy a, rámnézve pedig, hogy mmm és közben iszonyú boldogan vigyorgott. Működik tehát a dolog, és neki hangot adni, "beszélni" pozitív dolog. Ez nagyon fontos része az egésznek, hogy szeressen, akarjon funkcionálisan hangokat, szavakat használni.

Vacsi után kiakartuk ma hagyni a fürdetést, de Lili szólt: vívíví. Biztos már örült, hogy jön a vizezés. Mert amióta a lányok idejárnak a vívíví már ritkábban jelenti a vízivást, inkább vízes játékot a kádnál.

A kis öröm kategóriájába esik még, hogy a kocsiban többször hátranéztem Lilire és köszöntem neki, és ő rámnézett. Neurotípusos gyereknél mi sem természetesebb, látom én ezt Mártinál, de Lili a kocsiban teljesen elérhetetlen volt eddig. Ma erre a kommunikációra reagált. Mint ahogy arra a viszonylag bonyolult utasításra is, hogy: "Lilikém, vedd ki a hajadat a szádból. A Kezeddel vedd ki!" Odavolt tapadva szegénynek. Odanyúlt és kivette!