Nyáron egyszerű volt minden. Persze voltak kimaradások, amikor elutaztunk, de nagyjából ment a napi 2X3 óra terápia. Minden héten kicsit más órarenddel, mert valaki szinte mindig távol volt. Most azonban nagy szervezést igényel minden egyes hét, elkezdődött a munka, a főiskola a terapeuták részére, ráadásul eggyel kevesebben vagyunk. Ami viszont jó, hogy a nyár arra tök jó volt, hogy mindenki totálisan belejött a terápiába, technikailag nagyon jól dolgozik mindenki. Éva már megnézett két terapeutát, és technikai kifogása alig volt. Jól csinálják a promptolást, a jutalmazás is jól megy, a tempójuk is tök gyors (ez az, ami igazán gyakorlás kérdése), és jó változatosan dolgoznak, sok mastered feladatot kevernek a cél-feladatok közé.

Most még azon lehet változtatni, hogy a nem asztali időket, hogy lehet eltölteni, a kommunikáció fejlesztése, a hangok, szavak gyakoroltatása eddig is jól ment, most azonban még következetesebben végigvettük, hogy mi minden történjen és pontosan hogyan a nem asztali percekben. Ez tök jó, mert néha könnyű volt beleragadni egy-egy programba pl. vagy túl sok mondóka vagy túl sok volt a babázás vagy a hintázás. A lényeg, hogy minden kell, csak váltogatva, figyelve, hogy legyen olyan, hogy mastered feladatok nem asztalnál pl, ami a játéktevékenységet fejleszti, máskor utánzós feladatokat érdemes asztalon kívül kérni, máskor a labdázás, a babázás vagy a másik szobában való feladatvégzés kerüljön előtérbe, mindez azért, hogy természetesebb élethelyzetbe jelenjenek meg ezek a tanított készségek.

Éva nagy hangsúlyt helyez a rágóizmok erősítésére is masszázzsal, rágóka rágatásával, és ezután jönnek a nagyon is fontos orálmotoros feladatok, amik előfeltételei a hangképzésnek. Újdonság az is, hogy eddig mindig csak arról volt szó, hogyan lehet felpörgetni Lilit, a szenzoros problémáit mindig csak erről az oldalról közelítettük meg. Én is ezt mondtam az egyik lánynak a héten: fel van pörögve, dekoncentrált? Akkor kérjél tőle gyors mozgásos (pl utánzós) vagy kommunikációs feladatokat. Erre jött Éva, és azt mondta, ha fel van pörögve, akkor nyugtasd le: masszázs, mondóka, simogatás, jóga zene, akár besötétítés a szobában.

Szóval, ami a terápiát illeti, jól megy minden. Nagyon jó érzés, hogy a lányok lelkesek, rendesek, pontosak, involváltak. Ezért is olyan nehéz, hogy most majd lesz egy új ember. Nehezen tudom elképzelni, hogy találok még ilyen rendes, lelkes, ügyes embert, mint ők.

A többi, ahogy mondják, a kliensen múlik. Persze ezen izgulok a legtöbbet. Nem tudom, hogy most újabb hullámba került Lili agyi állapota vagy csak, ahogy idősödik egyre feltünőbb vagy, ahogy a húga idősödik nő a kettejük közti kontraszt vagy csak én jutottam a betegség felismerésének újabb fázisába, de kezdem látni, hogy milyen szinten átható (pervazív, ahogy a neve is mondja) ez a betegség. Hiába tud sok mindent, ha elterelődik a legkisebb érdekes ingertől és teljesen tudott dolgokat sem képes megmutatni, hiába lát, ha nem néz arra, amerre szeretnénk, hogy figyelne, és hiába ajánljuk fel a világ (szerintünk) legérdekesebb dolgait, ha számára egy lámpa kapcsolgatása vagy egy gyertya birizgálása a mennyei öröm. És igaz, hogy velünk játszik, feljődik, érik, de a maga választásai mégiscsak a nem emberekre figyelés, a csönd, a szenzoros élmények keresése még mindig.

Azért kettő jó is van az alapvetően szomorú felismerések közepette. Egyrészt megnéztem a kedvenc ABA-s könyvem hátoldalát, amin a szerző kisfiának programja van rajta, és arra jutottam, hogy amit ők 4 hónap alatt teljesítettek, annak kb. 80 százalékát mi is (igaz fél év alatt), sőt egyes kognitív feladatokban előrébb is tartunk. A kisfiú nagyon gyorsan normalizálódott. Persze nem hozzá mérem Lilit, én sajnos nehezen hiszek az ilyen csodában, de mégis jó, hogy ezek szerint nem haladunk nagyon lassan. A másik reményt keltő pillanat az volt, ahogy ma este az egykedvűen néző Lili (sajnos mintha mostanában nem lenne annyira vidám) mélyen a szemembe nézett és nagyon szerettelien elmosolyodott. Tegnap olvastam egy szintén gyógyult gyerek anyjától a történetüket és itt találtam egy idevágó idézetet:

“Mom, I love you more than I can express,” he had said, thoughtfully. “In fact, I love you more than even a very expressive person could express.”

I believe that all autistic children feel this way, whether they can express it or not.